Szent István Király Szimfonikus Zenekar Az első negyven év

És akkor jött Ferencsik János.

Ferencsik János - noha személyes ismeretsége Záborszky Tanár úrral jóval korábbi - az ifjúsági zenekar hírét Kórodi Andrástól hallotta, aki addigra már rendeszeres vendége volt az Istvános koncerteknek, és a közös sikerekről az Operában is beszámolt. Az első "Ferencsik-koncert" 1965 őszén jött létre.
"Első ízben bemutatták a 12 éves Mozart nálunk addig ismeretlen szimfóniáját, amelynek eredeti partitúra-kéziratát fényképmásolatban a salzburgi Mozarteum küldte meg számukra.
- Öröm velük muzsikálni - mondja Ferencsik János a próba szünetében. - Forrásban lévő, fogékony nyersanyag, amely hajlékonyan, gyorsan formálható, mert friss és fiatal. Érzik a dallamot, a ritmikát és a színt, megértik az intenciókat. Igazán nem "középiskolás fokon" zenélnek . . ."
/Magyar Nemzet, 1967. április 22., R. J./

"Záborszky Tanár úr most a "padban" ül az iskola dísztermében, úgy izgul a hangverseny előtti próbán, akár a vizsgázó diák. A zenekari pultok előtt gimnazista fiúk és lányok. Ferencsik János vezényel. A karmesteri instrukciókban nincs semmi "leereszkedés", a próba olyan fegyelmezett komolysággal folyik, mintha a pultok előtt csupa hivatásos felnőtt zenész ülne. A vendégkarmester jól ismeri a kis zenekart, korábban is dirigálta őket."
/Tükör, 1965. december 7. Rátonyi János/

A vendégkarmesterekkel való munka már igazi rangot jelent, de nem kis felelősség az együttes művészeti vezetőjének. A Tanár Úr tökéletesen tisztában volt vele, hogy a buktatók száma nem csekély, de az ellenkezője is igaz. Az István zenekar a kellően megalapozott szakmai előélet eredményeképpen Ferencsik János első számú kedvencévé lépett elő, és attól kezdve minden évben koncertezett velünk legalább egyszer. Összesen talán húszra tehető a Ferencsik koncertek száma. Rengeteg személyes élmény is fennmaradt, se szeri se száma a dedikált műsorfüzeteknek a régi zenekarosok között, akik rendületlenül őrzik az ereklyéket. Tóth János emlékező sorai erről az időszakról:

Kezdetben, elég hosszú ideig, a zenekart Záborszky tanár úron kívül más nem vezényelte. Ez a nevelés szempontjából nem volt rossz. Egy idő után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy e tekintetben is lépni kell, hiszen a zenekar egyre ismertebb lett, a Filharmónia rendszeresen foglalkoztatta. Az első idegen karmester Kórody András volt. A zenekar nagyon szerette őt. Mindig kedves, korrekt, a munkában nagyon igényes embernek ismertük. Jól dolgoztunk együtt. Remek humorát, próba közbeni szövegeit külön élveztük. Emlékszem, hogy egy első próbán, végig nézve a zenekaron, felfedezte Mericske Bandi új, ezüstből készült klarinétját. Megkérdezte, mi ez? Hát klarinét. Fújja meg! Bandi megfújta. Igaz, ezüstfoggal is lehet rágni, mondta Kórody. Na és Ferencsik János! Már az is nagy szó volt, hogy ránk bízták a frissen fellelt Mozart szimfónia bemutatását, de még ráadással Ferencsikkel! Először nagyon féltünk Tőle. Azután később kicsit. Elég rossz híre volt, a zenészekkel való bánásmódja miatt. Velünk azonban nem volt durva. Kiderült, hogy remek pedagógus, aki néhány szóval fényt gyújt még a legsötétebb fejben is, persze zeneileg. Világos utasításokat adott, mindent helyre tett, és mi mindent helyre tudtunk tenni. Azután leszállt a dobogóról, fordítva felhúzta a pulóverét és elment. A vele adott koncertjeink a nagyon jók közé tartoztak, magas mércével mérve is. Az átlagból is kiemelkedett, amikor a Zeneakadémián Beethoven: Egmont nyitány, D-dúr hegedűverseny és Brahms: I. szimfónia ment. Kovács Dénes volt a szólista."

Herényi István is zenekaros volt az első Ferencsik-próba idején, számára is akkora élményt jelentett ez, hogy szó szerint tudja idézni a karmester szavait:
Herényi melléklet FerencsikrőlElső gimnazista voltam, amikor tagja lettem az I. István Gimnázium Szimfonikus Zenekarának. Nyolc évig maradtam tagja, de még a gimnáziumi évek alatt történt, hogy Ferencsik János első ízben jött vezényelni a zenekart. Később ez évenként megismétlődött, olykor nem is egyszer. Az első alkalom azonban örökké emlékezetes marad, a többiekkel is megbeszélve a dolgot tudom, hogy nemcsak az én számomra. Az első találkozásra nagyon készültünk. Záborszky Tanár úr felhívta a figyelmünket arra, hogy kit tisztelhetünk Ferencsik Jánosban, és ő is nagyon odaadó munkát végzett. A műsoron egy olyan Mozart szimfónia szerepelt, amit még nem mutattak be Magyarországon. A szimfónia egy hatalmas tutti akkorddal kezdődik. Sokat gyakoroltuk, hogy szépen, tisztán és egyszerre szólaljon meg. Végre eljött a nap, amikor Ferencsik János meglátogatott minket. Már percek óta feszülten figyeltük az ajtót, amikor belépett. Azonnal, szó nélkül a dobogóra állt, és felemelte a kezét. Ez fokozta megilletődöttségünket, és szinte pisszenés mentes csöndben vártunk az első beintésre. Minden tudásunkat beleadtuk az első akkordba, amikor végre eljött az ideje. Az akkord olyan egyszerre és olyan tisztán szólalt meg, mint még soha, de mielőtt még vége lett volna, Ferencsik leintette. El nem tudtuk képzelni, hogy mi lehetett a baj. Újra felemelte a kezét, és újabb próbát tett. A harmadik sikertelen kísérlet után végre megszólalt:
- Kérem szépen, ez a hang személytelen.
A döbbenettől leesett az állunk. Ilyet még nem hallottunk. Egy hang lehet hamis, tónus nélküli, nyers, kultúrálatlan, stb., de azt, hogy "személytelen", még senki sem mondta nekünk. A tanácstalanságot Ferencsik is megérezte, mert azonnal magyarázatba kezdett:
Képzeljék el, mintha nem egyedül lennénk ebben a díszteremben, hanem közönség is lenne. Mindenki válasszon ki a közönségből egy személyt, és csak neki húzza! Szólaltassák meg a hangot úgy, hogy csak ennek a kiválasztott - számukra kedves - személynek muzsikálnak!
És akkor ott, az István Gimnázium dísztermében csoda történt. A következő próbálkozásra sikerrel vettük az akadályt. De nem csak Ferencsik volt elégedett az eredménnyel, hanem mi is éreztük, hogy itt "valami történt". Nemcsak én, hanem mások is. Egy hang, mindössze egy akkord, életre kelt. Ettől kezdve a próba sokkal oldottabb légkörben folytatódott, és ezzel kezdődött Ferencsik János és a zenekar barátsága, amit csak az Ő halála szakított félbe. Ekkor sejtettem meg először (ahhoz képest, hogy milyen régóta tanultam már zenét, elég későn), hogy a zene több a hangok puszta egymásutánjánál. Az évek során Ferencsik még sok-sok felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg minket. Megismertük bölcsességét, és élveztük szeretetét, de az első megdöbbentő erejű találkozás részleteiben is mélyen belém vésődött, s egyike volt legelső "misztikus" élményeimnek"

Kaszás Mihályné (Havass Anikó) így emlékezik:
Mindig nagy örömmel és izgalommal vártuk Ferencsik János főzeneigazgató vezényléseit a zenekar élén. Az egyik próbán Kodály Háry János szvitje volt terítéken. Ebben a műben én a cintányér (piatti) hangszeren játszottam. Megy a próba, mindenki tudása legjavát adja, rettenetesen figyel..., amikor Ferencsik karnagy úr leinti a zenekart. A maga morcosan kedves (gyerekekkel, fiatalokkal mindig szeretett dolgozni!) módján odaszól az ütősökhöz: Ki a cintányéros?! Remegő lábakkal álltam fel: Karnagy úr, én. Ferencsik megnézett, majd így szólt: Magából jó anyós lesz, mert jól üt!"

Sárközy Sándor, a zenekar egy hajdani ütőse, szintén személyes emléket őriz egy Ferencsik-koncertről:
Egy este Ferncsik János vezényelte a zenekart a Zeneakadémián. Ferencsik János, aki közismerten szigorú és pontos karmester volt, meghagyta Schwimmer János ütősnek, hogy amikor a darabban az éppen lecsengő decrescendo végén a fordulópontot jelentő két hang a triangulumon közeleg, álljon fel, és úgy mérje a két ütést a hangszerre, hogy az ne csak hallható, de látható is legyen a közönség számára. Megbeszéltük Janival, hogy majd én számolok, és majd időben jelzek neki.
Elérkezett a perc, és tréfából két taktussal előbb szóltam neki. És most jött a nagyjelenet, amelyben négy másodperc alatt egy görög dráma sűrűsödött össze. János, aki mindenkinél bő egy fejjel magasabb volt, egy görög félisten magabiztosságával felállt, és impozánsan a zenekar fölé magasodott. Minden fej felé fordult. Jani magányos szirtisasként uralva a teret, magában számolva lassan felemelte az ütőt. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Ferencsik János szintén. Egyetlen pillanatra megállt az idő...
És ekkor Jani felismerte, hogy nem tudni hol, de biztosan nem ott tartunk. Gyorsan és hang nélkül leült. Gondolkozni már nem volt idő, mert tényleg eljött a két ütés ideje, és Jani, zavarában majdnem elejtve a trianglit, már a szék alatt utána kapva gyorsan rásózott kettőt. Ettől a hangszer a földből kibúvó zsenge tavaszi fű gyermekhangján, valahonnan a székek alól szólalt meg. Ferencsik János villámló szemekkel, de nagyvonalú megértéssel nyugtázta a mű csomópontjának újszerű felfogását.
Jani a szünetben nem mert előkerülni, mi pedig Mericske Zolival a nevetőgörcstől lila fejjel fuldokoltuk végig a koncertet. A siker természetesen aznap este sem maradt el."

"Amikor egy alkalommal Ferencsik János a dán királyi zenekart vezényelte, a tiszteletére rendezett fogadáson megkérdezte tőle az uralkodó: "Mester, melyik zenekarral foglalkozik ön a legszívesebben?" Ferencsik így válaszolt: "Felség! Van Magyarországon egy ifjúsági zenekar, kitűnően muzsikálnak. Velük.""
/Esti Hírlap, 1970. november 28. H.M./

Ugyanígy nyilatkozott négy évvel később is, egy tokiói sajtóértekezleten, ahol a japán újságírók nem kis csodálkozására (akik amúgy is sok mindent nem értettek zenei életünkkel kapcsolatban) kiderült, hogy legtekintélyesebb karmesterünk egy ifjúsági zenekart ilyen nagyra becsül.
Hovatovább egyre rangosabbak azok a kritikák is, amelyek immár a zenei élet szerves részeként tekintett István zenekar koncertjeiről értékeléseket jelentetnek meg. Pernye András gyönyörű méltatása olyan értékrendbe helyezi a zenekar tevékenységét, ami már jóval túlmutat egy amatőr együttes legmerészebb álmain:
"Bach III. Brandenburgi versenye Kovács Dénes vezényletével igen szép és lelkes produkció benyomását keltette. Ez a kizárólag vonósokat foglalkoztató, kényes remekmű még a profi zenekarok előadásában is csak ritkán hangzik el minden szempontból kifogástalan előadásban. Ezúttal azonban a lényegét tekintve amatőr együttes olyan lelkesen és annyi odaadással követte karmesterének ízig-vérig hangszeres ihletésű mozdulatait és közismerten remek ritmusát, hogy sok minden szinte magától megoldódott. Valóban megható és különleges élményt jelentett ez az örömteljes együttmuzsikálás. Újból igazolódott az előadóművészetnek az a rejtélyes törvénye, amely szerint az adott, kisebb lehetőségek maximális valóra váltása többet ér, mintha a nagyobb lehetőségeket csak felében-harmadában valósítják meg. Ezek a lelkes fiatal muzsikusok olyan igyekezettel és szeretettel játszottak együtt szólistájukkal, hogy az igazi zenei pillanatok egész sorával ajándékozták meg a hallgatóságot. Nyomatékos dicséret illeti Záborszky Józsefet gondos és lelkiismeretes betanító munkájáért."
/Magyar Nemzet, 1969. december 20./

Amikor Pernye András ezt a véleményt leírhatta, akkor már a zenei élet az I. István Gimnázium falain belül újabb hatalmas támaszt kapott, egy évvel korábban. A Tanár Úr ezt így idézi fel:
"1968-ban dr Mezei Gyula, a Fővárosi Tanács Művelődési Osztályának főosztályvezetője javasolta, hogy létre kell hozni a kerületi zeneiskolát. melynek igazgatójául engem neveznek ki. Ettől a pillanattól kezdve a zenei oktatás minőségileg új szakasza kezdődhetett meg. Gyakorlatilag intézménnyé vált az eredeti kezdeményezés, és a tudatos előkészítés és szervezés kiterjedhetett az utánpótlás kinevelésére, nem egyszerűen hangszeres oktatással - hanem zenekari szinten. Megalapítottam a Tücsök zenekart és a "középső" zenekart. Ettől az időszaktól számítható az utánpótlás rohamos javulása - így lehetséges az, hogy a zenekar munkája még magasabb szintet érhetett el - és a folyamat ezzel nem zárult le. Az együttes vegyeskarral is kibővült - ez létszámban és összetételben is új minőség."
/interjú, a szerk. 1994/

dr. Fejéregyházi Sándor, egykori hegedűs és brácsista, ma az "István Király Zenei Alapítvány" kuratóriumi tagja ezt írja:
"1958-ban, VII. osztályos általános iskolásként, mint legfiatalabb tag kezdtem zenekari életemet. Két bátyám már zenekaros volt, ezért a Tanár Úr meghívott engem is. Meggyőződésem, hogy már ekkor benne élt az egészen fiatal korosztály iránti szeretet teljes bizalma, amelyből a Tücsök és a Középső Zenekar született."

Joggal teheti fel bárki a kérdést, hogyan lehet ezt egy ember energiájával elvégezni? Nos, ha a korábbi méltatások jelzőit Záborszky József Tanár úrról ide egybegyűjtenénk, meglehetősen egybehangzóan az a kép alakulna ki, hogy ő valóban képes erre. Azért egyáltalán nem bánta, hogy ekkorra már fiai, István és Kálmán is erőteljesen bekapcsolódtak a munkába. Mindketten zenei pályára lépvén az évek során már rengeteg tapasztalatot halmozhattak föl. Ők voltak azok, akik már Ferencsik Jánoshoz is szakmai kérdésekkel fordultak a közös fellépéseket megelőző próbákon. Saját bevallásuk szerint rengeteget lehetett tanulni tőle. Istvánnak a karmesterképző elvégzése, Kálmánnak a bécsi művészképző diplomája adta meg a kellő "vértet".

Vissza